2. Fejezet: A focicsapat

Következő órán Declan mellett  ültem. A lányok gyilkos tekintettel méregettek, mire megkérdeztem a fiúkat, miért.

- Tudod, Ash, te most a suli egyik legmenőbb diákja mellett ülsz. Ráadásul a nyolc leghíresebb srác legtöbbjének haverja vagy - adta szokásos formáját Declan.

- Miért te vagy a legmenőbb? Szerintem... - néztem körbe a teremben, majd meg is találtam azt a helyes srácot akit első órán láttam. - ő sokkal helyesebb nálad - feleltem szem rebegtetve. Declan elsápadt, majd idegesen fürkészte az osztályt.

- Ki? Hol van? Hadd intézzem el!

- Ő! Ott az ablak felőli padsorban - mutattam az említett fiú felé.

- Jace?!

- Még a neve is - tetettem azt, hogy tetszik. Bár meg kell hagyni, tényleg jól néz ki, és bár nem ismerem, de humorosnak tűnik, ahogy látom haverján, mennyire nevető görcsöt kapott.

- Ashley Deveraux! Ezt te sem gondolod komolyan - hallom Taylor hangját, mire felé fordulok. Ezt a tanár is meghallhatta, mert tekintetét rám fordította.

- Kérem Miss Deveraux, kijönne ide és elmondaná mi a probléma?

- Ezer örömmel - álltam fel a helyemről és kimentem a táblához. Amint kiértem a tanár meg sem várta míg megszólaltam.

- Nos? - türelmetlenkedett.

- Ja, csak Declan kiakadt, mert azt mondtam, hogy nem ő a leghelyesebb. Látja, milyen sápadt - mutattam az említett felé, majd Jace irányába fordultam. - Amúgy kéne a számod, szépfiú - kacsintottam rá.

- Passzolok - mondta unottan.

- Végre! - mondtam és most igazán megkönnyebbültem.

- Ha nem tudnád, pont most utasított el - közölte a mellette ülő.

- Tudom épp ezért mondtam, hogy végre, ami azt akarta jelenteni, hogy van egy olyan srác aki nem ugrik rá minden elérhető csajra.

- Na és mi?! - hallom Lucas hangját.

- Ezt te sem gondoltad - nevettem fel.

- Köszönjük Miss Deveraux, de folytatni szeretnénk az órát - vajon ki lehetett ez? Hát persze, hogy a tanár.

- Maga hívott ki - vontam vállat.

- Üljön le!

Suli után Taylor és Cole elhívtak a fociedzésükre. Most először fogok találkozni a focicsapattal. Kint a pályán leültem a lelátóra, és onnan figyeltem az edzést, mikor egy labda eltalált. Nem sérültem meg, mert elkaptam, majd kérdőn a fiúkra néztem.

- Kinek? - kiáltottam oda. A pálya túlsó oldalán megláttam Jace-t, amint jelez nekem hogy dobjam oda. Nem nézi ki belőlem, hogy tudok olyan messzire dobni, de kedves. Na de mire való a fiútestvér, aki csapatkapitány, mint sem, hogy megtanítsa a húgát focizni. Az órákon át tartó edzéseknek, melyeket még ma is megtartok, ha itt van vele, ha nem, nélküle, meg lett a haszna mert csont nélkül dobtam a karjaiban. A fiúk döbbenten néztek rám. Mi van, még nem láttatok focizó csajt,vagy mi?!?!

- Ezt honnan tanultad, Ash? - mondta Cole.

- Mike-tól. 

- Gyere el a válogatóra!

- Komolyan? - ráncoltam szemöldököm.

- Igen - bólogattak a fiúk, egy kivételével, aki engem fürkészett.

- Mikor lesz?

- Ma délután - felelt egy ismeretlen.

Túl hamar elérkezett a délután, én pedig mentem ki a pályára felszerelésben, hogy beválogassanak. Körbenéztem, és a pom-pom lányokon kívül, és még pár nézőt eltekintve én voltam az egyedüli lány. Egyszer csak megérkezett Jace, ebből következtettem, hogy ő a csapatkapitány.

- Aki bejutott az holnap jelentkezzen a felszereléséért. Itt komoly csapatról van szó. Nem veszünk fel akárkit - mondta szigorúan. - Bizonyítanotok kell!

Ezzel el is kezdődött a válogatás. Mire végeztünk még rohadtul bírtam volna, de a többi újonc-jelölt majd össze nem esett. Azt hiszem nem hibáztam, és egyszer sem ejtettem el a labdát, mindig jó helyre dobtam. 

- Most pedig mondjuk annak az öt embernek a nevét aki csapatunkat erősíti. Cody Winlown, Tyler Fray, Tom Grey, Rowdy White, ... és azt hiszem most először fordul ilyen elő a suli történetében, de hadd köszöntsem, Ashley Deveraux-t! - arcom kifejezéstelen maradt csak bólintással jeleztem hogy megértettem. Belül ujjongtam és visítoztam de nem akartam hogy a fiúk ne vegyenek komolyan.

- Na látod! Biztos jobban sikerült itt az első napod mint gondoltad volna - vigyorgott rám Taylor.

- Igen - megeresztettem egy mosolyt.

1 Fejezet: Újonnan régi ismerősök

Reggel a telefonom ébresztőjére riadtam fel álmomból. Azt álmodtam, hogy a nem hogy nem ismertek fel, de ki is taszítottak. Tudom, benne van a pakliban, hogy nem emlékeznek rám de reménykedem az ellenkezőjében. Nem azt várom el, hogy külsőre felismerjenek, hanem csak annyit szeretnék, hogy tudják ki az a Ashley Deveraux. Gyorsan lezuhanyoztam, majd mivel elfelejtettem bevinni a ruhámat, kimentem egyszál törülközőben és elkezdtem kutakodni a dobozokban. végül találtam egy elég hordható ruhát (fekete bőrdzseki, koptatott short, fehér poló, BOY fekete felirattal, és egy fekete telitalpas cipővel).

Késésben voltam. Remek első nap késni. Bár úgyis be kell még mennem az irodába, hogy megkapjam az órarendet, a szekrénykódot... stb. Felkaptam a telefonom a táskám és a deszkám, mert úgy döntöttem, kihasználom amíg ilyen jó idő van, majd rohanva le a lépcsőn odadobtam a szüleimnek egy ,,sziát" és már kint is voltam a házból. Felpattantam a gördeszkámra és már rohantam is a suli felé. Itt annyira más mint Londonban, nincs olyan nagy forgalom, hiszen ez egy kisváros, New York államban. Közel lakunk a sulihoz, már oda is értem. A portán egy mogorva kisember állított meg.

- Hova-hova, kisasszony?

- Új diák vagyok.

- Név?

- Ashley Deveraux.

- Á, meg is van. 11.B. Menjen fel az igazgatóiba.

- Köszönöm...- néztem a névtáblájára -  Mr. Aaron! - az öreg csak bólintott majd tovább engedett, én pedig mentem fel az igazgatóiba. Becsöngetés után 10 perccel végeztem. Úgy gondoltam, hogy nem kéne elkésnem bioszról, így a deszkámat csak a következő szünetben rakom el, addig ellesz az a pad mellett. Biológián Mr. Blackthorn-nal leszünk, az osztályfőnökünkkel. Siettem a teremhez, persze semmi köze nincsen a stréberséghez, csak 7 éve nem láttam a haverjaimat. Kopogtam, majd választ sem várva bementem, mire mindenki rám nézett. Rögtön felismertem egykori barátaimat, de tekintetem nem időzött sokat rajtuk mert nem akartam feltűnést kelteni ezzel. Gyorsan odamentem - a legnagyobb nyugalommal - a tanári asztalhoz, és letettem rá azt az igazolást amit az irodában adtak, hogy ne írjanak be későnek. 

- Köszöntsétek új osztálytársatokat. Kérlek ülj le Cole mellé - mutatott az üres helyre. Helyet foglaltam a srác mellett, letettem a deszkámat, a pad mellé, a táskámat ráakasztottam a székre miközben Mr. Blackthorn folytatta az órát, így látszólag mindenki figyelt, de legtöbben csak néztek ki a fejükből. odaszóltam Cole-nak.

- Szia Cole! - súgtam és ő is suttogva válaszolt.

- Honnan tudod a nevem? - lepődött meg. 

- Ashley vagyok - majd látva kérdő tekintetét kiegészítettem. - Ashley Deveraux, tudod harmadik osztály, vízipisztoly, Mrs. Shotmarker dühös feje... - néztem rá. Elkerekedett a szeme. 

- Ash? - bólintottam, mire összehajtogatott egy papírdarabot és hozzávágta az előttünk ülő Caleb hátához, mire az hátrafordult.

- Helló, Caleb! - köszöntem neki is. Értetlen tekintettel nézett rám mire Cole egyetlen szóval magyarázta meg.

- Ash.

- Hogy kerülsz ide? - kerekedett el a szeme, majd elújságolta a mellette ülő Lucas-nak is.

- Visszaköltöztünk - vigyorogtam.

- Hé, Silver! - néztem Cole-ra. Még gyerekkorunkban hívtam mindig így mert a vezetékneve Silver. - Milyen balhékat csináltál mostanában?

- Ragasztó a széken, kamupisi az asztalnál, vízipisztoly a lányöltözőben, élő boncbékák, és a kedvencem, ajándék pizza - az ajándékpizza az amikor egy tanárnak 300$ értékben rendelünk pizzát, úgy mintha ő rendelte volna, és így neki kellett kifizetnie - Na és te?

- Jaj ne is mond! Caleb! Lucas! Nem szeretném, hogyha elájulnátok, mert ez nagyon kemény lesz. Hetente csak egy órát gépezhettünk - a kockák felszisszentek - Telefont nem használhattunk - újabb szisszenés - és etikett órára kellett járnunk - mintha pofon ütötték volna őket. - Anyáékhoz csak nyáron mehettünk, akkor tanultam meg, vezetni, gitározni, zongorázni, deszkázni. De a suliba szinte semmit sem csinálhattunk. A lányok csak a divatról, a pasikról és egymásról tudtak beszélni - végszóra kicsengettek. Miközben a szekrényembe pakoltam, megláttam Declan és Taylor alakját. Declan háttal állt nekem, egy öt fős kis csoportban. csak őt és Taylor-t ismertem fel, a három lányt nem. bezártam a szekrényem majd nekifutásból ráugrottam a hátára, bokámat átkulcsoltam dereka előtt, kezeimet nyaka körül. 

- Na ki vagyok, szépfiú? - nevettem felszabadultan. Mindig szépfiúnak hívtam és ennek semmi köze nem volt a külsejéhez, egyszerűen csak mindig tudta, hogy jól néz ki. Ugrásomtól meg sem rezdült, én meg éreztem, hogy enyhén ki van gyúrva, de nem az a izomtömeg amit utálok.

- Nem tudom, hogy honnan jöttél, új csaj, de itt nem szokás csak úgy a pasim hátára ugrálni - huh, máris utálom ezt a csajt. Declan megfeszült, ebből tudtam, hogy nem is járnak.

- Csak szeretnéd, plázacica! - mondtam gúnyosan.

- Amúgy te ki vagy? - hallom Taylor hangját, mire Declan is felém fordul, amennyire csak tud.

- Szia Taylor! Egy szó: Deveraux. És tudod eléggé fáj, hogy nem emlékszel rám - tettem a sértődötted.

- Ash?! Hogy kerülsz ide?

- Meglepi! Na Taylor, adj egy ölelést! - mosolyogtam rá kedvesen, miközben lemásztam Declan hátáról. Taylor a karjába kapott és olyan erővel szorított magához, hogy a lábam sem érte a földet.

- Hé! Én mért nem kaptam ölelést? - szólt Cole a hátam mögül, mire Taylor elengedett, és felé fordultam.

- Mert bioszon ültünk - mondtam. - De ha szeretnél kaphatsz most is. - megölelt utána még Caleb és Lucas is. - Jaj de hiányoztatok - sóhajtottam fel.

Prológus

- Kész vagy, drágám? - hallom anyu hangját a földszintről. Angliába költözünk, ahol bentlakásos iskolába fogok járni. A negyedik évfolyamot (természetesen alsóban), már ott kezdem. Izgatott vagyok, de egyben szomorú is. Ki ne lenne szomorú, ha itt kell hagynia a haverjait? Nincs több fogócska, bújócska. Ők itt lesznek egymásnak, én elmegyek. Valószínűleg egy év múlva már azt sem fogják tudni ki az a Ashley Deveraux. Hiányozni fognak. Cole, aki minden hülyeségben benne volt velem, Taylor, a csapat nem annyira okos, de annál inkább szórakoztatóbb tagja, Caleb és Lucas, a kockák és Declan, az egész alsó évfolyam ,,menőgyereke". Tudom most azt kérdezitek, na és a lányok? Na a lányokkal nem jövök ki valami jól. Oka: a bátyám, Mike. Túl sokat focizik és kosarazik velem így kinevelte belőlem a lány egy részét, és behelyettesítette egy fiúval. Ezért nem akad közös témám a lányokkal.

- Igen, anya! - mondtam az ágyamon ülve, szomorkásan. A srácoktól már elköszöntem. Hirtelen anyu jelent meg az ajtómban. 

- Mi a baj, kincsem? - szólt gyengéd hangon.

- Félek - vallottam be, de azt, hogy pontosan mitől is nem tudnám megmondani. Félek, hogy az új sulimban nem fognak majd elfogadni egy fiús lányt. Félek, hogy nem fogom már látni a srácokat. Félek, a költözéstől. Bár a házat nem adjuk el egyenlőre, de akkor sem az én szobámban fogok már aludni. Félek, hogy nem fogok anyutól esténként jó éjt puszit kapni. Félek, hogy sokáig nem fogom látni. Félek, hogy a fiúk ki fognak gúnyolni.

- Jaj, kicsim. Nem lesz semmi baj.

- Ígéred? - csillan fel a szemem.

- Igen - mosolyodott el.

7 évvel később

El sem hiszem. Hazaköltözünk. Anyu kocsija után vezettem sajátomat, mert amikor Londonba költöztünk nem jegyeztem meg az útvonalat. Izgatott vagyok, hiszen holnaptól már ugyanabba az osztályba fogok járni, mint régi haverjaim. Az évek során mindegyiküket nyomon követtem Facebook, vagy Twitter alapján. Kinézetre nem sokat változtak, belülről még hülyébbek lettek. Vajon engem felismernek majd? Emlékezni fognak rám? Nem szeretném őket elveszíteni, mert akármilyen hülyék is lettek az évek alatt, egy biztos: még mindig jó barátok. Lefogadom kíváncsiak vagytok a Buchanan  Academy-n töltött időkre. Hát erre egy szó is elég: unalmas. A lányok csak a divatról és pasikról tudtak beszélni, a fiúk meg nem hívtak oda magukhoz, mondván nekik nem kell egy nyávogós plázacica. Hiányzik már, Cole, Taylor, Caleb, Lucas és Declan. Ahogyan a posztjaiban láttam még mindig ő a ,,menőgyerek". Lassan megérkezünk a régi házunkhoz. épp parkoltam a garázsban, mikor megéreztem a ház jellegzetes szagát. Khm, illatát. De hiányzott már ez. A házunk óriási. 9 hálószoba, egy zeneszoba ahol a hangszereim vannak, gitár (elektromos, klasszikus, mindkettőből min. 2db) 2 óriási fürdőszoba, egy nagy nappali, ahova a bejárati ajtó is nyílik. egy amerikai konyha, a kertben úszómedence, és persze a négyfős garázs. A kilenc hálószoba azért kell, mert néha itt aludtak a haverjaim, vagy ha anyáék barátai jöttek plusz a gyerekeik... Ugye értitek? Kinyitottam a csomagtartót, kivettem a ruháim egy részét, ami belefért a csomagtartómba és a deszkámat, majd indultam a szobámba. Ahogy beléptem, rögtön szomorú lettem, Teljesen üres volt, ami érthető, hiszem 7 évig nem laktunk itt, mégis a tudat, hogy milyen üresen kongott itt az elmúlt évek alatt... Segítettem anyuéknak behozni a dobozokat, de a bútorokat inkább ráhagytuk a pasikra. Nem pakoltunk ki mert hulla fáradtak voltunk így csak oda vittük a dobozokat ahova majd ki kell pakolni. Este korán feküdtem le, és bevallom kicsit izgatott vagyok a holnap miatt. Ilyen gondolatokkal nyomott el az álom.