Prológus

- Kész vagy, drágám? - hallom anyu hangját a földszintről. Angliába költözünk, ahol bentlakásos iskolába fogok járni. A negyedik évfolyamot (természetesen alsóban), már ott kezdem. Izgatott vagyok, de egyben szomorú is. Ki ne lenne szomorú, ha itt kell hagynia a haverjait? Nincs több fogócska, bújócska. Ők itt lesznek egymásnak, én elmegyek. Valószínűleg egy év múlva már azt sem fogják tudni ki az a Ashley Deveraux. Hiányozni fognak. Cole, aki minden hülyeségben benne volt velem, Taylor, a csapat nem annyira okos, de annál inkább szórakoztatóbb tagja, Caleb és Lucas, a kockák és Declan, az egész alsó évfolyam ,,menőgyereke". Tudom most azt kérdezitek, na és a lányok? Na a lányokkal nem jövök ki valami jól. Oka: a bátyám, Mike. Túl sokat focizik és kosarazik velem így kinevelte belőlem a lány egy részét, és behelyettesítette egy fiúval. Ezért nem akad közös témám a lányokkal.

- Igen, anya! - mondtam az ágyamon ülve, szomorkásan. A srácoktól már elköszöntem. Hirtelen anyu jelent meg az ajtómban. 

- Mi a baj, kincsem? - szólt gyengéd hangon.

- Félek - vallottam be, de azt, hogy pontosan mitől is nem tudnám megmondani. Félek, hogy az új sulimban nem fognak majd elfogadni egy fiús lányt. Félek, hogy nem fogom már látni a srácokat. Félek, a költözéstől. Bár a házat nem adjuk el egyenlőre, de akkor sem az én szobámban fogok már aludni. Félek, hogy nem fogok anyutól esténként jó éjt puszit kapni. Félek, hogy sokáig nem fogom látni. Félek, hogy a fiúk ki fognak gúnyolni.

- Jaj, kicsim. Nem lesz semmi baj.

- Ígéred? - csillan fel a szemem.

- Igen - mosolyodott el.

7 évvel később

El sem hiszem. Hazaköltözünk. Anyu kocsija után vezettem sajátomat, mert amikor Londonba költöztünk nem jegyeztem meg az útvonalat. Izgatott vagyok, hiszen holnaptól már ugyanabba az osztályba fogok járni, mint régi haverjaim. Az évek során mindegyiküket nyomon követtem Facebook, vagy Twitter alapján. Kinézetre nem sokat változtak, belülről még hülyébbek lettek. Vajon engem felismernek majd? Emlékezni fognak rám? Nem szeretném őket elveszíteni, mert akármilyen hülyék is lettek az évek alatt, egy biztos: még mindig jó barátok. Lefogadom kíváncsiak vagytok a Buchanan  Academy-n töltött időkre. Hát erre egy szó is elég: unalmas. A lányok csak a divatról és pasikról tudtak beszélni, a fiúk meg nem hívtak oda magukhoz, mondván nekik nem kell egy nyávogós plázacica. Hiányzik már, Cole, Taylor, Caleb, Lucas és Declan. Ahogyan a posztjaiban láttam még mindig ő a ,,menőgyerek". Lassan megérkezünk a régi házunkhoz. épp parkoltam a garázsban, mikor megéreztem a ház jellegzetes szagát. Khm, illatát. De hiányzott már ez. A házunk óriási. 9 hálószoba, egy zeneszoba ahol a hangszereim vannak, gitár (elektromos, klasszikus, mindkettőből min. 2db) 2 óriási fürdőszoba, egy nagy nappali, ahova a bejárati ajtó is nyílik. egy amerikai konyha, a kertben úszómedence, és persze a négyfős garázs. A kilenc hálószoba azért kell, mert néha itt aludtak a haverjaim, vagy ha anyáék barátai jöttek plusz a gyerekeik... Ugye értitek? Kinyitottam a csomagtartót, kivettem a ruháim egy részét, ami belefért a csomagtartómba és a deszkámat, majd indultam a szobámba. Ahogy beléptem, rögtön szomorú lettem, Teljesen üres volt, ami érthető, hiszem 7 évig nem laktunk itt, mégis a tudat, hogy milyen üresen kongott itt az elmúlt évek alatt... Segítettem anyuéknak behozni a dobozokat, de a bútorokat inkább ráhagytuk a pasikra. Nem pakoltunk ki mert hulla fáradtak voltunk így csak oda vittük a dobozokat ahova majd ki kell pakolni. Este korán feküdtem le, és bevallom kicsit izgatott vagyok a holnap miatt. Ilyen gondolatokkal nyomott el az álom.